SENEGAL & THE GAMBIA: Africa for beginners? (Part 1 of 5) /<br>SZENEGÁL ÉS GAMBIA: Afrika kezdőknek? (5/1. rész)

Sub-Saharan Africa has always made my mind swirl with images of baobab trees, laid-back villages with mud huts, pristine beaches, faded but charming colonial architecture, a great array of flora and fauna to be spotted, and of course a bewildering mix of colors and rhythms.

Afrikára gondolva mindig is majomkenyérfákat, sárkunyhós falvakat, kristálytiszta tengerpartokat, kopottan is látványos gyarmati épületeket, különleges növényeket, vadállatokat, élénk színeket és pörgős zenéket képzeltem el.

However, when I started planning our African vacation with my two closest friends, we were soon faced by many challenges. Choosing our destination was the first one. Beyond the well-trodden paths of a handful of countries, one is soon confronted by the harsh realities of Africa. Whenever an African country is on the news, it is mostly for tribal clashes, rebels, civil war, corruption, disasters or extreme poverty. Risks can be reduced by going on a package tour but that was out of the question. We like things done our way.

Finally we found Senegal and The Gambia, both labeled as "Africa for beginners" by countless traveler forums. Yet, even here, the picture is mixed. On the one hand, given are two countries with a relatively stable political situation, several World Heritage sites and renowned national parks. The other side of the story is a myriad of tropical diseases, underdeveloped infrastructure, 40% literacy, 48% unemployment and Dakar's reputation for crime: the tourist brochure hardly writes itself...

Amikor azonban két legkedvesebb barátommal tervezni kezdtük afrikai utunkat, hamar kihívásokkal szembesültünk. Hová is menjünk? Néhány jól bejáratott afrikai országon kívül az ember hamar szembesül a komor valósággal: törzsi villongások, lázadók, polgárháború és kilátástalan szegénység.

Aztán képbe került két ország, amelyről számos utazási fórumon írták, hogy „Afrika kezdőknek”: Szenegál és Gambia. Két viszonylag sztabil ország, híres nemzeti parkokkal és világörökségi helyszínekkel. Azért itt sem annyira rózsás a kép: trópusi betegségek, alulfejlett infrastruktúra, 60%-os írástudatlanság, 48%-os munkanélküliség, korrupció és bűnözés. Nem éppen turistacsalogató kiadványba való dolgok...

A tad concerned, but full of anticipation, we were soon sipping wine aboard our flight to Dakar. Our excitement kept growing while watching the map on the display screen showing our plane inching towards Senegal. It was pitch dark when we touched down and once we got out of the airport and into the city, we soon realized that the Senegalese capital was not the most welcoming place to arrive in: heat, humidity, dust, chaos, hustlers, cars that were made well before we were born, weird smells, crickets in our room that sounded like a car alarm, and the feeling of standing out too much (in our case: three white guys among a zillion locals). In short, it was quite overwhelming. However, knowing that probably no African city looks friendly in the middle of the night, we did not want to rush to any premature conclusion.

Hamarosan némileg feszülten, de inkább várakozásokkal telve borozgattunk a gépünk fedélzetén, útban Dakar felé. Koromsötét volt, amikor landoltunk és józanítók voltak az első órák: forróság, pára, por, káosz, fura szagok, jóval a születésünk előtt gyártott autók, autóriasztó hangú tücskök a szobánkban. Meg persze az érzés, hogy túlzottan kitűnünk a tömegből (értsd: három fehér srác rengeteg helyi közt). Kicsit tömény volt, de nem akartunk elhamarkodott következtetéseket levonni az éjszaka közepén.

First impressions in Dakar / Első benyomások Dakarban

Yet when the day came, the situation was far from being better. Dakar looked shabby, dirty and a little scary. Looking out our hotel window, we saw way too many people lingering on the street with seemingly no place to go and nothing to do. We anticipated that we would be the ones to keep them busy for a while and we were right. No sooner did we step out of the hotel than we were surrounded by all kinds of people, all probably thinking of us as walking moneybags. And it was just the first morning. At that point we didn't have the faintest idea of what was about to come. Now I know that when I talk about Senegal, everything plays second fiddle to these people. We can call them hustlers, rabatteurs, self-proclaimed guides, street-vendors, beggars, beach boys or con artists. Yet whatever their "profession", they are bound to push the limits of even the most peaceful tourist.

They follow you everywhere, and all attempts to ditch them are futile. Should you try to escape to a hotel or restaurant, they may wait hours for you. They offer you handicrafts, jewelry, clothes, tours, cabs, girls, pot, or they just simply want your money.

The firm but polite "No, thanks" or "Non, merci" won't do the trick. Here's how the typical conversation goes. First they pretend they just want to be friends. This is where you hear "Hello, my friend", "You from which country?", "First time here?", "What you do?", "You OK?" and so on. At this point you don't want to be rude, even though you know how the conversation is going to continue. If you do try a "Thanks but I would just like to walk around, be alone, talk to my friend", they will invariably say "No problem, I just walk with you, OK? I just want to be your friend. I'm no bad guy. Gambia/ Senegal nice country, I'm good guy, I look out for you, no problem my friend".

Then comes the real thing in a variety of contexts: "Have you been to...? I know a great...", "My son was born today, we have a party, you wanna come?", "We could go out for drinks and talk, there is this nightclub..." "That bar/hotel/restaurant is closed, you could go to... instead." "I will take you to the village chief, he will bless you." "We could visit my brother/ friend/ whoever who has a ..." And so on and so forth. These activities will invariably lead to you parting with your money. So if you keep saying no and if all creative attempts fail, your "friend" will simply ask if you have some money or a gift ("cadeau" in Senegal) for him.

To be honest, I do appreciate their effort. Instead of simply robbing or threatening us, they take their time and are really creative. I also understand that Westerners are rich by their standards. Even a backpacker traveling on the cheap is rich, due to the simple fact that he is there for leisure. Yet having twenty or more conversations each day with these guys proved to be really exhausting. Keeping cool and staying friendly is even harder. They know what they want and we know what they want but it is simply impossible to cut to the chase. Like at a well-established religious ritual, there are steps to follow. Pretending not to understand them doesn't work either. Most of them can tell their stories in at least six languages and when we once pretended not to understand anything but Hungarian, the guy called our bluff and claimed we didn't WANT to understand him.

Of course I bought a statuette from him eventually... / Naná, hogy végül vettem tőle egy szobrot...

Persze a reggel nem sokkal volt jobb: Dakar lepukkant volt, koszos és kissé ijesztő. Az ablakon kinézve is egyértelműen látszott, hogy túl sok ember bolyong céltalanul az utcákon. Gyanítottuk, hogy hamarosan lesz céljuk, mégpedig mi hárman, és bizony nem tévedtünk. Amint kiléptünk a vendégház ajtaján, hirtelen két lábon járó pénzeszsákok lettünk...jött utánunk mindenki. Árusok, koldusok, önjelölt idegenvezetők, ügyesen kitalált történetekkel pénzt kicsalni próbálók. Akkor még nem tudtuk, hogy két héten keresztül állandóan szórakoztatnak majd bennünket. Teljesen mindegy, mit mondunk, lehetetlen megszabadulni tőlük. Ha beülünk egy étterembe vagy bárba, képesek órákat várni ránk az utcán. Ajánlanak emléktárgyakat, ruhákat, ékszereket, kirándulásokat, taxit, lányokat, füvet, akármit... Vagy nem is fárasztják magukat, csak egyszerűen pénzt kérnek.

A határozott, ám udvarias „Köszönöm, nem” (angolul, franciául, wolof nyelven, akárhogy) nem működik. Röviden egy tipikus társalgás:

Ő: Helló, testvér. Honnan jöttél? Először vagy itt? Mit dolgozol? Jól vagy?

Mi: Helló, Magyarországról. Igen, nagyon szép itt. Örülünk a találkozásnak, de most csak sétálgatunk.

Ő: Nem gond, sétálok veletek. Nem akarok semmit, rendes srác vagyok. Szenegál klassz ország. Csak barátkozni akarok, ok? Nincs probléma, testvér.

Aztán jön a lényeg: „Tudok egy jó…”, „Ma született a gyerekem, eljössz bulizni?” „Az a hotel/bár/étterem zárva, de van ez a másik hely…”, „Elviszlek a törzsfőnökhöz, hogy megáldjon", stb. Bármi is a történet, a végén tuti, hogy a turista párszáz frankkal szegényebb lesz.

Jól belegondolva még csak panaszkodni sem akarok. Értékelem a próbálkozást, végülis simán kirabolhatnának vagy fenyegetőzhetnének. Ehelyett a legkülönbözőbb meséket találják ki és legalább öt nyelven el is mondják. Miután soha nem akartunk bunkók lenni, minden egyes beszélgetést szépen végigcsináltunk. Olyan volt, mint valami vallási szertartás. Egy idő után pontosan tudtuk, hogyan zajlik majd minden társalgás. Egyszer próbáltuk eljátszani, hogy nem értünk semmilyen nyelven, akkor a srác odavágta franciául, hogy nem akarjuk érteni őt...Tudott valamit...:)

Railroad station: peace and quiet / Vasútállomás: béke és nyugalom

On our first day in Dakar, our strategy was to team up with one dude and thereby keep the others away. He actually turned out to be quite good company, taking us all over the city. We soon learned that there was much more to Dakar then what first meets the eye. We first went to the railroad station, an elegant French colonial building that was once a busy transport hub. With rail infrastructure neglected and deteriorating, there is now only one train a week, connecting Dakar to Bamako in Mali. Adjacent to the station some Malians have set up a little market, a truly African experience with a dizzying array of exotic wares and women carrying things around on their heads. We were so busy clicking away on our cameras, we remained oblivious to how the mood around us changed. We had gotten a few stares before, but when we started taking photos the people became outright hostile. First we thought all the yelling was just part of doing business, but then we realized people were yelling at us, some gesturing to us to stop and get out. We did, seeing that no good could come from lingering. As we were told later, to many Africans having their picture taken is a personal thing so they expect something personal in return. If you don't have a little gift for them, money will also do. However, snapping photos without permission is a strict no-no.

Az első napon még nem voltunk igazán rutinosak, de jó stratégiát választottunk: egy srácot felfogadtunk vezetőnek, ő aztán távol tartott mindenki mást és nagyon érdekes helyekre vitt. Először a vasútállomásra mentünk. Az elegáns, gyarmati épületet még a franciák emelték, ők építették ki a vasúthálózatot is. Sajnos ma már csak egyetlen vonat közlekedik, szombatonként Bamakóba, Mali fővárosába. Úgyhogy az állomáson is a szokásos, céltalanul mászkáló vagy üldögélő embereket láttuk. Lassú az élet Dakarban, gondoltuk. Aztán az állomás mellett egy kis piacra értünk, ahol a Maliból jövők árulják portékáikat és nagyon gyorsan felgyorsultak az események: annyira elfoglaltan fényképezgettük a színes árukat és a cuccokat a fejükön cipelő nőket, hogy nem vettük észre, mennyire megváltozott körülöttünk a hangulat. Eleinte csak bámultak minket, de a fényképezőgépektől kimondottan ellenséges lett mindenki. Kiabáltak ránk, intettek, hogy takarodjunk, az egyik asszonyság még a késével is hadonászott. Takarodtunk is, nem kellett kétszer mondani. Hallottuk korábban is, hogy vannak kultúrák, ahol úgy gondolják, hogy a fényképpel a lelkükből is magunkkal viszünk egy darabot, de nem gondoltuk, hogy ezek a kultúrák Afrika egyik legnagyobb városának közepén élnek...